Úgy bújtak össze ujjaink,
csókolva egymást kétszer öt
combjukkal, mint szeretkező,
fantasztikus kis állatok;
úgy fuldokoltak ujjaink
egymásban tehetetlenül,
mint elítélt, vak rabok a
halál ketrec-vasai közt;
irigyeinktől ujjaink
mégis oly percet loptak el,
hogy hosszú, boldog éjszakát
álmodtunk végig azalatt;
aztán a két kéz úgy pihent
egymásban mozdulatlanúl,
mint két öngyilkos szerető,
akit már együtt fed a föld
Szabó Lőrinc az egyik legkedvesebb költőm. Mostanában ritkán olvasom. Talán nincs anyira középpontban, mint a "nagyok", de szép, tiszta, (köz-)érthető líráját nagyon szeretem.
VálaszTörlés