Nap nap után

Telnek a napok szürke egymásutánban. Semmi sem mozdul, semmi sem változik. Az emberek elmennek egymás mellett, észre sem vesszük a másikat. Nem figyelünk arra mi van legbelül. Nem figyelünk már arra sem mit vált ki belőlünk a másik jelenléte. Talán már a hiányát sem vesszük észre.

Hallgatom a harangokat. Vajon ki hallja, vajon ki veszi észre. Nézem a madarakat. Szállnak, messze, föl. Teszik a dolgukat. Vajon kinek tűnik fel. Vajon kinek tűnne fel, ha egyszercsak nem tennék. Ha egyszercsak ők is lehorgasztott fejjel járnának-kelnének, mint mi. Ha ők sem értékelnék a napot, ami melegít, fényt, színeket hoz az életünkbe. A frissen zsendülő füvet, leveleket. Amik az életet jelképezik.

Annyiszor hittük el, hogy most igen, most megváltozott valami. Kisütött a nap. Kicsit úgy tűnt van út lélektől lélekig. Elmondhatjuk nyíltan mit gondolunk, mit érzünk. Elmondhatjuk, mert van aki meghallgassa és van aki megértse. És felébredtünk, keserűen, szürkén, rádöbbentünk arra, hogy mindez csak egy káprázat volt.

Most is így érzek. Azt gondoltam részese lehetek egy csodának. Valaminek, amitől az emberek kicsit jobbak lesznek, kicsit befele fordulnak, átlépnek az önismeret egy másik szintjére, amikor már fontossá válik a társ, a barát, mindenki aki melletünk van, és minden ami körülöttünk van. A madaraknak hangja, a virágoknak színe illata lesz. De a madarak messze repülnek, a virágok elhervadnak, s mi itt maradunk, egymás mellett és mégis annyira távol egymástól. Nem látjuk, nem halljuk a körülöttünk lévő embereket.

Hogy min múlik mindez. Egy szón, egy lélegzetvételen, egy nevetésen, egy kiborított csésze teán. Nem tudom.