Meredten nézem a képernyőt. A fülemben cseng egy hang. Szavak valahonnan távolról s mégis oly közelről. Minden hang, minden szótag megérint valahol.Valóban a teljes érzelmi színpaletta. Mosolyra hangol, és melankólikussá tesz, hitet ad és keserűvé válok. Minden pillanatban azt érzem, hogy hallani, érezni akarom. Igen, mindig ezt szerettem volna érezni, tudni.
Hogy melyik dal tetszik a legjobban. Nevetséges kérdés. Mindegyik más, és a másságában különleges és egyedi. Igen, talán van egy-egy pillanat, amikor aztgondolom, hogy ez a hang túl steril volt, de a gondolat, ami a homlokom mögöttszületik az behódol annak a bizsergésnek ami a gerincemen végifut, annak agombócnak, amivé a gyomrom összerándul.
A hangszerek testet öltenek. A gitár húrjai helyett a bordáimon születik a hang, a zongora billentyűi a szívem billentyűivel cserélnek helyet. De az EMBERI HANG diadala ez. Mindent háttérbe szorít ugyanakkor mindent kiemel.
Minden egyes sort újra és újra hallok, és minden pillanatban rejteget valami meglepetést. Nem ugyanaz, nem ugyanott kap hangsúlyt a lekemben. Ezek a dalok meghaltak és újjászülettek. Nem szebbek, nem jobbak. Hanem egyszerűen másként szólnak, mástól, máshoz, máshogyan.
Imádom a hangszereket, a hangszerelését a daloknak. Imádom a mély és a magas hangokat. Mélységek és magaslatok. Annyira emberi.
Imádom a játékosságot. Komoly dalok ezek, komoly mondanivalóval. Mégis olyan huncutul, játékosan szólal meg itt-ott. No igen, a legtisztább és alegőszintébb a gyermek lelke. És igazán őszintén, vérkomolyan csak egy gyerektud játszni. Játszani az életet.
Ez a bejegyzésem megjelent a ning-es közösségi oldalon
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése