2010. április 26., hétfő

A Tabáni jelenség, ahogyan én látom

Hetek, hónapok óta frogatom a gondolatokat agyam tekervényeiben, formálom a szavakat, mert kikívánkozik belőlem, hogy mit is látok én a hátterében annak a, nevezzük csodának, varázslatnak, mágiának, vagy egyszrúen csak "Tabáni-jelenségnek" aminek a részesei lehetünk. Nem méltatni szeretném a tehetségét, a hangját, emberi és művész mivoltát, azt megtették sokan előttem, és meg fogják még tenni sokan. Valami másra keresem én a magyarázatot, ami a mozgatórugója az eseményeknek, történéseknek.

Az újságírók (nevezzük így őket) már nagyon szépen beskatulyázták István közönségét, talán már a legelején: negyvenes elvált nők. Hát ezen erősen elgondolkodtam. No igen lehet. Vagy mégsem. 12-13 évestől 60-70 évesig sok-sok emberrel találkoztam aki a tisztelet és a rajongás hangján emlegette a Művészt. Hogy elvált? No igen, meg szingli, meg özvegy, meg 1-2-3 gyermekes családanya... és akkor a férfiakról nem is beszéltünk. Mert ők is vannak ám. Csak talán mindez nem hangzik olyan jól, nincs akkora hírértéke a bulvársajtóban.

Hol is kezdődött? Hogy is kezdődött? Talán ott, hogy - Fáy Miklóst idézzem - a mosógépszerelő bejött a színpadra és elénekelte a - rajongók által csak Mamaaaaúúúú-ként emlegetett - Bohemian rhapsodyt. Akkor sokan felkapták a fejüket, hiszen kirajzolódott a legkisebb fiú meséje. Olyan volt, mintha csak önmagunkat láttuk volna, vagy a srácot akivel az udvar végében kergetőztünk, rugdostuk a kavicsokat. Egy olyan embert akiről elhittük, hogy egy közülünk, akivel le lehet ülni egy hangulatos kiskocsmában egy pohár bor mellett megvitatni a világ nagy dolgait.

De mi az oka, hogy így érzett sok-sok ember? (És azt gondolom nem tévedek ha azt mondom, hogy sok-sok, hiszen tökéletes tükre ennek az, hogy tízezres létszáma van a rajongói oldalaknak, hogy az Első dalok című lemez közel 30000 példányban fogyott el, villámgyorsan) Ez fogós kérdés. Persze őszinte volt, egyszerű volt minden megmozdulása manír-, pózolás-, allűrmentes volt. Érzelmeket adott, a lelkét adta. Ami megdöbbentő volt szerintem. És nem ocsúdtunk, már a hatása alatt voltunk. Miért? Azért mert a XXI. Században Keleteurópában élünk. Az életünk arról szól, hogy rohanunk a mókuskerekünkben és se jobbra, se balra nem tudunk nézni, mert nem engedhetjük meg magunkak. Mert ha véletlenül kikandikálunk a csigaházunkból biztos, hogy valaki az orrunkra koppint. Mert semmi más nem folyik, csak politikai ígéretek és hazugságok, mások jóléte, kiteregetett magánélete, megölnek egy fiatal, tehetséges sportolót csak mert ott van, elveszik egy család házát, mert nem tudják a részleteit törleszteni, a szülő el kel magyarázza a gyermekének, hogy az idén nem kaphat biciklit, mert nem futja rá.... és még folytathatnám. Szóval csalódott, kiábrándult emberek élünk egyás mellett. Mindenki fél a bizonytalanságtól, a mindennapoktól, csalódott és dühös. És az életünkből hiányzik az őszinteség, hiányzonak az érzelmek.

És ekkor elkezdtek vadidegen emberek egymás mellé verődni. Igen István hozta össze az embereket, de közösségek alakultak. Az emberek elkezdték újra azt érezni, hogy jó valahova tartozni. Hisz valljuk meg: társas lények vagyunk. De nem nagyon volt már tér, lehetőség arra, hogy valahova tartozzunk. Hiszen a vallás, a politika megkoptak, fényüket, értéküket vesztették, és biza nincsenek már közösségi házak, klubok, amik valódi közösségeket formálnának. Pedig igény van rá!

Szóval számomra a jelenség alapja az, hogy ez embereken eluralkodott egy érzés, – hogy Istvánt idézzem – „egy szirten állok és nincs már hova mennem”, és ez az őszinteség már azelőtt világos volt mindenki számára, hogy István ezt elénekelte volna: Benne volt minden dalban, minden mozdulatban, az elcsukló hangban, a kitörő, dübörgő őserőben, az elfelejtett szövegben, mindenben. És mindnyájan hinni akartunk valamiben, és tartozni akartunk valahová.

1 megjegyzés:

  1. És útrakeltek Istvánt követve lányok és asszonyok, ifjak és férfiak. Egyszercsak észrevették: nem Istvánhoz jutottak el, hanem egymáshoz.

    VálaszTörlés